Békebíróság

A magyar apától és osztrák anyától származó, s ily módon kétnyelvűen felnőtt „perlekedő pacisfista” Andreas Latzko / Latzkó Andor (1876–1943) az első világháborúban előbb a 15-ös számú császári és királyi tüzérezredben harcolt az Isonzó-fronton mint hadnagy, mígnem 1915-ben – ahogy később maga is beszámolt róla – gránáttól származó légnyomást kapott: manapság ezt poszttraumás sokknak nevezik, annak idején pedig a „háborús reszketés” szakkifejezést használták rá. Amikor ezt követően az a veszély fenyegette, hogy parancsmegtagadás és dezertálás miatt hadbíróság elé állítják, 1917–18-ban a semleges Svájcban, egy szanatóriumban lábadozva írt egy sor novellát, amelyeket először újságokban adott közre, majd pedig könyv formában is megjelentette őket. Az első kötet, a Menschen im Krieg 1917-ben kapott nyilvánosságot (Emberek a háborúban, Napkút Kiadó, 2017), és világszerte nagy visszhangot keltett. A Max Rascher Kiadó ezért csakhamar (1919) előrukkolt egy másodikkal is, Friedensgericht címmel. Ez a több állandó figurát mozgató, műfaji meghatározásként „regénynek” nevezett Békebíróság az Emberek a háborúban-hoz hasonlóan szintén egy sor lazán egymáshoz illeszkedő novellából áll, s magát a háborút állítja irodalmi úton békebíróság elé.

Ez a Romain Rolland-nak ajánlott regény a nyugati fronton játszódik; a szereplők katonák, akik követték hazájuk hősöket és hőstetteket követelő felhívását, hogy aztán egy év múltán a hadsereg barbár kényszereinek és a társadalom kusza elvárásainak való teljes kiszolgáltatottság legyen az osztályrészük. Gadsky, a harminchárom éves főhős, a szegény családból származó zongoraművész, igen problematikus figura. Attól a gyermeteg reménytől sarkallva, hogy majd „hősként, kitüntetésekkel teleaggatott tisztként s a sorssal kétszer is sikeresen megküzdő igazi férfiként” léphet nemesi származású színésznő kedvese, Mathilde elé, önként jelentkezik frontszolgálatra. Ő kétségkívül a leghallhatóbb, ugyanakkor nem a domináns hang ebben a könyvben. A hadigépezet egyik reprezentánsa, a magát jóindulatúnak tartó Stuff őrmester csak a gőgös művészt látja benne, akinek meg kell törni a csökönyösségét. A többi újonccal Gadsky nem tud mit kezdeni, mivel azok ellenkezés nélkül alávetik magukat a katonai élet szabályainak, s nemegyszer csak a ranglétrán való feljebb kerülést tartják szem előtt. Talál azonban olyan kivételeket is, mint a lírikus Weiler, aki következetes pacifista, és szintén hajlamos, sőt képes rá, hogy egyáltalán ne a hadseregtől elvárt módon szemlélje a körülményeket. A „jóindulatú” Stuff őrmester lényegesen fiatalabb felettese, von Krülow zászlós túl gyenge a hierarchiában, mert a parancsnok, von der Otte kapitány számára a tapasztalt őrmester fontosabb személynek számít…

A könyv szenvedélyes vádirat a háború ellen, s a hadviselő államok mindegyikében tiltólistára került már a megjelenése előtt. Harsányan expresszionista háborús jelenetek és tipikusan eszmeregénybe illő passzázsok váltogatják egymást benne. Eközben Latzkó pacifizmusa – vagy heves viták és ref­lexiók útján, vagy azoknak a főszereplőknek a belső perspektívája révén, akik a „háború foglyaiként” zömmel a háború áldozataivá válnak – mindvégig hallatja a hangját, ám ez a pacifizmus nem holmi egydimenziós monológ, hanem szerfölött izgága.